FILMEK, LEÍRÁSOK

Máshogy markol a szívbe a Sztárom a párom-koppintás, mint ahogy az alkotók akarták

Jennifer Lopez a Vegyél el című romkommal több korábbi alkotás egybegyúrásával faragott magának mozgóképes emlékművet – amiben az a legfurcsább, hogy amilyen szánalmasnak hangzik, annyira lehet tisztelni érte.

Amikor tavaly novemberben kijött a Vegyél el előzetese, a filmes szaksajtó egy emberként kiáltott fel, hogy ez bizony az 1999-es brit romantikus komédia, a Sztárom a párom popzenei világba helyezett és Instagram-élőzésekkel felturbózott (azaz modernizált) verziója. A sztori szerint ugyanis a J. Lo által játszott popdíva, Kat Valdez a fatális véletlenek, avagy a sors játéka folytán összejön egy civillel, a bús képű matektanárral, Charlie-val, kapcsolatuk pedig a bulvársajtó és az átlaghapsi hozzátartozói és barátai figyelő szemei előtt fejlődik.

Szóval a vád teljesen megalapozott volt – annál nagyobb lett a zavar, amikor kiderült, hogy

Vegyél el a hivatalos stáblista szerint egy bizonyos Bobby Crosby azonos című képregényén alapul.

Az eredetileg 2007 és 2014 között ’webcomic’-ként (vagyis digitális folytatásokban) megjelent mű ingyen olvasható a neten (ide kattintva élvezhetjük), szóval elég könnyű utánajárni, miből mennyit merítettek a Lopez-romkom alkotói.


A filmet megtekintve és a képregényt elolvasva pedig az derül ki, hogy az eredeti Marry Me már eleve egy kaotikus, a popkultúra legkülönbözőbb területeiről összeollózott, elsősorban talán Britney Spears, de a celebvilág számos más szereplőjének életéből merítő, a végére teljesen elszálló katyvasz,

amit triplafedelű társadalom- és médiakritikaként ugyanannyira lehet értelmezni, mint drogmámorban úszva papírra vetett (rajzolt) zagyvaságként – mi inkább az utóbbira t(r)ippelünk.

A lényeg az, hogy a Vegyél el esetében egyaránt megállja a helyét, hogy Sztárom a párom-koppintásról van szó, és az, hogy az említett képregény adaptációja – főleg, hogy a graphic novel alkotóira minden bizonnyal eleve hatott Roger Michell és Richard Curtis bűbájos ezredvégi romkomja (a főhősét például Anának hívják, ami akár utalás is lehet a Sztárom a párom Anna Scottjára). Az az elég erős high concept, miszerint egy világsztár popénekesnő a koncertjén kiszúr egy „Vegyél el!”-táblát lobogtató átlagembert, és ott helyben, a színpadon hozzámegy feleségül, a Marry Me-képregényből származik (ahogy természetesen a főbb karakterek is), az viszont, ahogy a botcsinálta párocska viszonya ezt követően alakul, erősen a Sztárom a páromra hajaz.

Forrás: UIP-Duna Film
 
Olyannyira, hogy a forgatókönyvírók egész jeleneteket (a sajtótájékoztatót, a nő „botlását”, a férfi szándékos eltávolodását, a díva – sikeres – próbálkozásait, hogy hétköznapinak tűnjön stb.) és figurákat is
 

átemeltek belőle (habár a Parker név a comicsból származik, a Sarah Silverman által hozott őrült figura erősen emlékeztet a Sztárom a páromból William Thacker dilis lakótársára, Rhys Ifans karakterére – főleg abban a részben, amelyben gusztustalan viselkedésével elhárítja a paparazzóveszélyt).

A filmben főszereplői státusza mellett producerként, azaz nemcsak előadóművészként, hanem alkotóként is résztvevő

Jennifer Lopez lenyűgöző gátlástalansággal nyúlt le ugyanis mindent, amit talált

(a filmvégi „táblacserélgetős” kulcsjelenetben még egy további Richard Curtis-romkomot, az Igazából szerelem címűt is megidézi), és ami azt a célt szolgálta, hogy megvalósítsa ezt a produkciót – amely azon túl, hogy az említett képregény hivatalos adaptációja és a Sztárom a párom nem hivatalos koppintása, valójában magáról J. Lóról szól. A saját maga erejéből a csúcsra jutó filmbeli latin-amerikai popdíva alakjában ugyanis nem olyan nehéz felismerni a hasonlóságokat Lopez életével, sorsával és érzéseivel, gondolataival.

Forrás: UIP-Duna Film


Több monológ is van, amelyben kibújik a szög a zsákból, és amikor Kat Valdez Grammy-jelölése kapcsán arról panaszkodik, hogy rajongói ugyan mindig is voltak, de igazából sosem ismerték el, vagy amikor azzal kapcsolatban érvel, miért kell folyamatosan élőznie a közösségi médiában, vagy épp a sírás határán olvassa a folyamatosan ítélkező trollok kommentjeit, lehetetlen nem arra gondolni, hogy most

igazából J. Lo saját mondatait hallhatjuk és saját reakcióit láthatjuk.

És igazán könnyű lenne a sztár sirámait elintézni egy „jaj, szegény gazdag lány!”-legyintéssel. Csakhogy amennyire a hírességek kihasználják a rajongóik érdeklődését és pénzét, ugyanannyira használják ki ugyanezek a rajongók a celebeket, amikor odaböfögnek valami hihetetlenül sértőt az Insta-oldalukra, vagy épp tárgyiasítják őket egy közös szelfi és egy autogram kedvéért. Kat Valdezt a végsőkig megalázza szintén popsztár szerelme, amikor a nő a média és a közösségi média összes platformján élőben közvetített esküvőjükön tudja meg, hogy a férfi megcsalta. És mivel Jennifer Lopez volt az, akinek nem kicsit nyilvánossá tett házasságain és szerelmi életén csámcsog évek, sőt évtizedek óta az egész világ (most épp azon, hogy megint összejött egykori vőlegényével, Ben Affleckkel), nem nehéz észrevenni a párhuzamot a fiktív és a valódi popdíva között.

Forrás: UIP-Duna Film


És ezért nem olyan könnyű megvetni a művészt azért, amiért saját magára szabta mások eredeti szellemi alkotásait, úgy válogatva az alapanyagokból, mint dizájnerboltban a márkás cuccok közül (hiszen a Vegyél el természetesen – és hálistennek – nem követi hűen a Marry Me-képregény fordulatait sem, csak ütős alapötletét és egyes karaktereit használta fel). J. Lo ugyanis nemcsak emlékművet állít magának, de eközben fogja a szívét, és kiteszi elénk. Elmondja, hogy mennyire fáj neki, amikor folyamatosan ítélkeznek felette, amikor kiröhögik egy olyan botlásáért, amit másnak elnéznének, és amikor úgy bánnak vele, mintha nem valódi, érző ember lenne, csak egy vicc, akin röhögni lehet, ha épp sz*r kedvünk van.

Nehéz a Vegyél elről spoilerek nélkül írni, mivel csak az első félórájában három olyan ütős fordulat van, ami ugyan már az előzetesbe is bekerült, de olyan váratlan és jól felépített az egész, hogy inkább nem lőnénk le a poénokat.

A lényeg, hogy bármilyen életidegennek tűnik elsőre a film sztorija, az alkotók mindent megtettek, hogy megtöltsék érzelmi hitelességgel.

Például miközben az eredeti képregényben a popsztár csak egy random őrült ötletnek engedve megy hozzá a valaki más „Vegyél el!”-tábláját tartó idegenhez, az pedig azért megy bele a dologba, hogy ne nézzék melegnek, amiért esetleg mégsem veszi el a világ egyik legszexibb nőjét, addig itt a nő részéről az a motiváció, hogy valami kiutat keressen totálisan becsődölő szerelmi életéből, a férfi részéről pedig az, hogy egyrészt ne alázza meg azt az embert, akin már így is milliók nevetnek, másrészt az, hogy hősnek tűnjön 11 éves lánya előtt, aki szintén jelen van a koncerten, és aki amúgy sótlan alaknak tartja az apját.

Forrás: UIP-Duna Film


És ebből a jelenetből jön le leginkább, hogy hiába nem vesszük komolyan, Jennifer Lopez nemcsak egy színészkedéssel próbálkozó énekesnő, hanem tehetséges színésznő. Ahogy a színpadon kérlelő szemekkel néz rá az átlagpasit megformáló Owen Wilsonra, azt üzenve, hogy

„lécci, csak te ne alázz meg még jobban!”,

abban szavak nélkül is benne van minden. És lehet nevetni rajta, hogy J. Lo 50+-osan megpróbálja 35+-osnak eladni magát, tarthatjuk szánalmasnak a brutális sminkjét, a face liftjét vagy a hónaljig felhúzott bikinijét, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy valami ambivalens módon még így is sikerül megőriznie a méltóságát.

Legutóbb Sandra Bullockról írtunk hasonlókat, de Nicole Kidmanre is igaz, és elmondható Jennifer Lopezről is.

Mert van valami ezekben az örök fiatalságot hajszoló ötvenen túli színésznőkben.

Hiába botoxoltatják tükörsimára a homlokukat, hiába plasztikáztatják merevre a vonásaikat (amivel elvileg dolgoznak), ott van az arcukon, de leginkább a szemükben mindaz, amit érzelmileg átéltek, egy több mint fél élet minden tapasztalata.

Ennek megfelelően a Vegyél el nem ostoba szabványromkom-fordulataival hat a nézőkre, hiszen nem az a megindító benne, hogy hogyan végződik (azt ugyanis mindenki tudja előre, aki egyet is látott már a műfaj darabjai közül), hanem maga Jennifer Lopez. A lefegyverző őszintesége, hogy kiköveteli azt a figyelmet, elismerést és tiszteletet, ami ennyi idősen, ilyen szakmai múlttal jár neki. És ebben a roppant mesterséges, Insta-sztoris, snapchates, Facebook-élőzős,

rendkívül műanyag világban, amit a film ábrázol, egyvalami igazi csak: ő és az elénk tett érzései. Szóval hajlunk rá, hogy megadjunk neki minden figyelmet, elismerést és tiszteletet.

 

Marry Me
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott amerikai romantikus vígjáték , zenés film, 112 perc, 2022
 
A Jennifer Lopez és a latin zenei világsztár Maluma eredeti dalaival telepakolt romantikus vígjátékban Lopez alakítja Kat Valdezt, a szupersztár énekesnőt, Owen Wilson pedig Charlie Gilbertet, a matektanárt. Ez a két idegen úgy dönt, hogy összeházasodnak, és aztán majd megismerik egymást. A szokatlan románc két különböző emberről szól, akik valami igazit keresnek egy olyan világban, ahol az értéket a lájkok és a követők jelentik. Ez egy modern szerelmi történet a celebekről, a házasságról, és a közösségi médiáról.
Kat Valdez a világ legszexibb és legbefolyásosabb celeb-párjának a fele, a társa a menő új szupersztár, Bastian. Miközben Kat és Bastian kikerülhetetlen slágere, a „Marry Me” a slágerlisták csúcsára tör, az előadók a rajongók előtt készülnek egybekelni egy olyan szertartáson, melyet számos platformon élőben sztrímelnek majd.
Erre a koncertre rángatja el a lánya és a legjobb barátnője az elvált gimnáziumi matektanárt, Charlie Gilbertet. Amikor Kat pár pillanattal a szertartás előtt megtudja, hogy Bastian megcsalta az asszisztensével, az élete balra fordul, összeomlik a színpadon, kétkedni kezd a szerelemben, az igazságban és a hűségben. Ahogy habkönnyű világának szappanbuborékja szétpattan, tekintete találkozik egy idegenével - egy arccal a tömegben.
Ha az, amit jól ismersz, cserben hagy, talán az a válasz, amit nem ismersz, így az ihletett őrület egy pillanatában Kat úgy dönt, hogy összeházasodik Charlie-val. És ami impulzív reakcióként indul, lassanként váratlan szerelemmé fejlődik. Ám amint a különféle erők arra szövetkeznek, hogy szétválasszák őket, felvetődik az alapvető kérdés: vajon képes-e két ember, akik ennyire különböző világokból jönnek, áthidalni a kettejük közti szakadékot, és vajon tudnak-e olyan helyet teremteni közösen, ahová mindketten tartoznak?
Az új romantikus vígjáték Bobby Crosby képregénye alapján készült, a forgatókönyvet John Rogers (A titkok könyvtára) and Tami Sagher (A stúdió) and Harper Dill (Mick kell a gyereknek!) írta, a rendező Kat Coiro (Felhőtlen Philadelphia, Halott vagy).
Bemutató dátuma: 2022. február 10.
Forgalmazó: UIP-Duna Film
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

Zseniális filmek, amiket csak egyszer lehet megnézni

Vannak olyan filmek, amiket muszáj megnézni,. de nem muszáj szeretni, olyan felkavaró alkotások, amikre jó eséllyel mindig emlékezni fogsz, de többször aligha néznéd meg őket. Közülük elég sokban zongoráznak.

A boldogságtól ordítani (1998)

Trish (Cynthia Stevenson) boldog házasságban él pszichiáter férjével (Dylan Baker) és három gyermekükkel. A férj titokban kisfiúkra gerjed, fia tizenegy éves osztálytársánál próbálkozik, tömeggyilkos ámokfutásról fantáziál, és tinimagazinokkal maszturbál. A férj egyik páciense (az e szereppel befutó Philip Seymour Hoffman) obszcén telefonhívásokkal zaklat embereket, és Trish nővérét (Lara Flynn Boyle) próbálja elcsábítani. Ezalatt Trish szüleinek negyven éve tartó boldog házassága felbomlik, az asszonynak elege lett a floridai tespedésből. Todd Solondz olyan embereket tárt a nézők elé, akik szenvednek konvencionális életük korlátai között, és perverz szexuális késztetéseiknek engedve próbálják megtalálni a boldogságot. A botránynak köszönhetően a művész mozik slágerévé vált sikerfilm

úgy mutatta be közel sem hibátlan hőseit, hogy nem mondott ítéletet róluk, s ez viszolygást váltott ki a nézők egy részéből.

 

Táncos a sötétben (2000)

Lars von Trier egy zseniális provokátor, ugyanakkor egy szadista állat is, aki minden munkájában brutálisan megkínozza hősnőit, de sehol olyan kegyetlenül, mint ahogy azt itt az izlandi énekesnővel, Björkkel teszi. Az ő karaktere, ahogy az von Triernél lenni szokott, már a legelején kudarcra van ítélve, ahogy acélgyári munkásként kívánja előteremteni fia szemműtétéhez szükséges pénzt. Csakhogy a betegség örökletes, és az anya egyre inkább csak a sötétségben tapogatózik, az idő lerövidül, és elkezdődik a visszaszámlálás. A szürreálissá fokozódó embertelen munkában a gépek zaja teremti meg a Björk képzeletében kibomló dalok zenei alapját. Az emigráció, a betegség, a nyomor problémáit taglaló alkotás a giccs és a totális eszköztelenség határán egyensúlyozva igazi antiműfajt hoz létre

 

A zongoratanárnő (2001)

Michael Haneke bármelyik filmje rajta lehetne ezen a listán, de nem véletlen választottuk ezt. Zavarba ejtő, nyomasztó és időnként elsöprő, A zongoratanárnőt végignézni hihetetlenül kimerítő élmény. Főszereplője, Erika, akit Isabelle Huppert  oly nagy átéléssel alakít, az erőszakos szexuális fantáziák megszállottja, de elszigeteltségének és Huppert szívszorító teljesítményének köszönhetően végig megőrzi a közönség rokonszenvét. Merthogy hősnőnk, aki ugyan már 40 éves elmúlt, de még mindig az anyja zsarnokoskodik fölötte, egy minden szempontból egészségtelen kapcsolatba keveredik egy diákjával, amely számára a lelki és fizikai kínzás egyik formája és amelyre más példát aligha találunk a film világában. A való élet persze más kérdés…

 

A zongorista (2002)

Władysław Szpilman lengyel zsidó zongorista életéről mesél Roman Polanski 2002-es, háromszoros Oscar-díjas filmje. A zongorista sem szégyenlősködik, ha a második világháború kegyetlenségeit kell bemutatni, ugyanakkor kerüli a giccset – és valamikor már csak az éjfekete humor az egyetlen, ami ennyi szörnyűség között működik, gondoljunk csak Szpilman szerencsétlenkedésére az uborka konzervvel. Adrien Brody rettenetesen a szerep kedvéért, de átalakulása nem csak a külsőségekre korlátozódott. Szpilman szerepére készülve az életét is gyökeresen megváltoztatta: eladta az autóját, felmondta a lakását, kikapcsolta a telefonját, és Európába költözött. Mindezek után a csont és bőrré fogyáshoz szükséges fogyással járó letörtséget és kétségbeesést tartotta a legnehezebbnek: nyilván minden percben sóvárgott az étel után, és rendre befordult, hogy egyáltalán képes lesz-e valaha kimászni ebből.

 

21 Gramm (2003)

Azt mondják, a halála pillanatában az ember 21 grammot veszít a testsúlyából. Paul Rivers (Sean Penn) boldogtalan házasságban él. Az egykori drogos Cristina (Naomi Watts) kétgyermekes háziasszony. Jack Jordan (Benicio del Toro) börtönből szabadult férfi, aki a keresztény tanításokban talál erőt családja támogatásához. Egy tragikus autóbaleset mindhárom család életét örökre megváltoztatja. A látszólag összefüggéstelen eseménydarabok lassan összeállnak, az óriási kirakójáték az élet és a halál hátborzongató képét tárja elénk. Pont az a kérlelhetetlen logika, amely alapján a végső kép összeáll teszi Alejandro González Inárritu munkáját már-már elviselhetetlenné.

 

A passió (2004)

Vitathatatlan, hogy a Passió különleges darab Mel Gibson rendezői életművében, mert egyrészt tekinthetjük egy már-már szakrális műnek, ami Krisztus (az egyébként remek Jim Caviezel) szenvedéstörténetére koncentrálva mutatja be, hogy mennyit kellett értünk, a bűneinkért szenvedni, másrészt nézhetjük úgyis, mint erőszakpornót, ami lepipálja még a Fűrész-sorozat legdurvább epizódjait is. Hiszen mit látunk? Egy szerencsétlen embert két órán keresztül kínoznak, méghozzá olyan kegyetlen módon, ami megviseli a legedzettebb nézőt is. Gibson filmje jó, ez nem vitás, minden részletére rengeteg figyelem jutott – például a már „kihalt” arámi nyelven forgatták -, de legalább két jelenet van benne, ami sajnos örökre beleég az agyunkba: a korbácsolás, és az, amikor Jézust felszögelik a keresztfára, majd megfordítják azt, hogy a földbe állítsák.

 

Hotel Ruanda (2004)

1994-ben az emberiség történetének egyik legszörnyűbb kegyetlensége zajlott Ruandában, melyről azonban a modern világ majdhogynem tudomást sem vett. Három hónap leforgása alatt egymillió embert mészároltak le. A könyörtelen történések közepette egy hétköznapi ember (Don Cheadle) családja iránti szeretetétől vezérelve, nem hétköznapi bátorságról tesz tanúbizonyságot: több mint ezer reményvesztett menekülő honfitársa életét menti meg azzal, hogy menedéket nyújt nekik az általa vezetett hotelben. Terry George filmje attól olyan megrázó, hogy rendkívül józanul, tárgyilagosan mutatja be az eseményeket, de van egy rész, ahol megbicsaklik a távolságtartás is. Hősünk autóval igyekszik a ködben az úton, de a jármú minduntalan akadályokba ütközik, és amikor felszállt a köd, kiderül, hogy holttestek százai borítják az útszakaszt, amit képtelenség kikerülni, egyszerűen muszáj végighajtani rajtuk…

 

A gépész (2004)

Brad Anderson filmje a nyomasztás olimpiai bajnoka, mégis zseniális, elsősorban persze Christian Bale miatt, aki a sötét hangulatú thriller kedvéért csontsoványra fogyott le. Karaktere, Trevor Reznik álmatlanságban szenved, egy éve nem aludt már rendesen, ez azonban nem szokványos inszomnia, hiszen folyamatos ébrenléte nem más, mint szakadatlan rémálmok sora, melyekben megdöbbentő paranoiák, bűnök, szorongások kísértik. Éjszakáit vagy a repülőtéri kávézóban tölti Marie-val, a felszolgálólánnyal, vagy egy prostituáltnál, Stevie-nél, akinek ő a legrendszeresebb kuncsaftja. Valóság és rémálom szép lassan egybecsúszik, a férfi pedig, hasonlóan a Mementó főszereplőjéhez, egyre kevésbé tudja eldönteni, hogy mi történik vele. Összeesküvés áldozata lett vagy az egész csak meggyötört elméjének képzelgése?

 

A régi város (2016)  

Kevés nyomasztóbb film készült Kenneth Lonergan drámájánál az elmúlt 10 évben. A Casey Affleck által alakított Lee-t kegyetlenül sújtja az élet, de a férfi néha olyan, mintha nem is érdemelne jobbat. A családját egy tragédiában elveszítette, emiatt el is költözött a Manchester nevű kisvárosból, most azonban bátyja halála miatt kénytelen visszatérni. Kiderül, hogy testvére őt jelölte ki fia gyámjául. A gyászoló kamasszal (Lucas Hedges) azonban nehezen találja a hangot, és kapcsolatuknak az sem tesz jót, hogy még ő sem tette túl magát a traumáin. Bár az elégikus fináléban van valami reménykeltő, hiszen hőseink sikerült közelebb kerülniük egymáshoz, Lonergan célja nyilván nem az volt, hogy boldogan jöjjön ki a vetítésről. Afflecknek egyébként meggyőző nyomorával sikerült egy Oscart hazavinnie, akárcsak Lonergannak egyet a forgatókönyvért.

  •